Az online sajtót elöntötték a „Vissza a jövőbe” című filmalkotás folytatásáról szóló cikkek. Ez engem különösebben nem érint, mert már az eredeti műalkotásból is csak egy részt néztem meg – bevallom nem tudom melyiket – és az sem tetszett. Van azonban itt valami, ami talán említésre érdemes.
A jövőkutatás irodalmi megjelenési formája, a sci-fi irodalom hosszú és tanulságos utat járt be Némó kapitánytól Mad Maxig. A sci-fi fontos műfaj, még ha a „komoly” irodalom le is nézi olykor, mert tökéletesen vall arról, hogy az emberek hogyan látják a jövőt. Az pedig, hogy hogyan látja egy kor a jövőt, nyilván nem mutat mást, mint azt, hogy hogyan látja a jelent, vagy a múltat; a „jövőkutatás” fogalma ugyanis nyilván abszurd, a jövőt nem lehet „kutatni”, mert még nincs. Az utópiáknak hosszú-hosszú története van, de a mai értemben vett sci-fi tulajdonképpen talán Verne – akiről mindannyian tudjuk, hogy a keresztneve Gyula – munkásságával kezdődik. Születése egybe esik a korunk szellemi pandémiájává fajult scientizmus születésével és nem véletlenül.
Tudományba vetett hittel
A 19-dik század a természettudományok diadalmenetének kora volt. Az emberek – egy lassan Isten nélkülivé váló világban – mélységes bizalommal fordultak a tudományhoz és a tudósokhoz, mert valamibe/valakibe hinni kell ugyebár. Biztosak voltak benne, hogy a tudomány megoldja majd az összes gondot, problémát és képes elhozni a boldog jövőt. Ne feledjük, az egész század nagyobb része egy hosszú békeidőszak volt. A szent szövetség, a Szász–Coburg–Gothai-ház és a velük többnyire rokon uralkodók, képesek volt viszonylagos, családias békét teremteni a kontinensen, és akik tartósan békében élnek hajlamosak úgy gondolni, hogy az örökké tart.