A tél hófehér köntösét ismét levetette.
Fehér lett az erdő s minden más körülötte.
Ahogy járom a néma tájat s felettem vadludak szállnak,
Ők is elmennek messzire, az örök nyárnak keblébe.
A fák is meghalnak egy időre, most nem oly méltóságosak,
Kopasz ágaik azt suttogják: mikor jön, hol van a tavasz?
Hol van a tavasz, hol a madárdal, a tücsökzene, a sok szép virág.
Eljön egyszer s int majd társának, a télnek: elég barátom, nincs tovább.
Kint fehér takaróként borul a földre a hó,
S riadtan párját keresi az átfázott feketerigó.
Fehérré varázsolt mindent a tél, a kerteket, a fákat, az utcákat,
A házak piros tetői is fehér kúpként állnak.
Kint csend van, semmi élet, téli álmot alszik a természet. 

Kovács Attila
vadőr