Amikor néhány hete Csáky Lajossal, majd Sztana Ernővel beszélgettem, megkapóan őszinte és holisztikus képet kaptam mindkét művészről, emberről. Lenyűgöző volt Csáky Lajos irodalmisága, kertje, múltja iránti elkötelezettsége és Sztana Ernő energikussága, közvetlensége, örök optimizmusa. Csak egy dolgot sajnáltam: ők sem ismerték egymást eddig, miközben minden, amit megtudtam róluk, egymásra válaszolt, reagált. Ezek után nem lehet csak úgy felolvasni két életpályát egymás után, így önkényesen összeállítottam a magam képzeletbeli riportját egy kiállításról és két művészről… mintha nem én lettem volna a közvetítő, hanem ők ültek volna le egymással beszélgetni akár Ernő diófája alatt, akár Lajos varázslatos kertjében, műtermében.

- Én a romokra születtem- mondta a festő. Már csak emlékekben élt a múlt, de azok is mások emlékei voltak, szubjektívek, szűrtek, ritkán vagy másképp meséltek. És néhány családi fotó… Hanem az a pár fénykép annyira fontos kelléke az életemnek, annyira bele tudok helyezkedni az élénk fantáziámmal. Az a ház, az az ebédlő, az a délutáni teázás az idill. Ez egy szimbolikus otthon volt, amiben sosem laktam, de ott volt a fejemben már gyermekként is, az albérletek, nevelőszülő, költözések, hiányérzet időszakában. Jó lett volna némi biztonság, keret, amitől a gyermekember, akárcsak egy festmény is, a helyére kerül.

- Én a biztonságból vándoroltam el - felelte a szobrász. Hajtott az újdonság és élménykeresés. Én nem vagyok ellene annak, hogy egy helyen lakjak, csak vhogy nem jött össze soha. Az életemben mindig a csavargó gátlástalan kíváncsiságával léptem tovább, űzött a „menjek, küzdjek, megfeleljek” vágya. A csavargó szabadságával választottam mindig új utat és célt, a csavargó szerencséje sodort mellém mindig jó embereket. Ezek az új helyek, találkozások felemeltek, új ajtók nyíltak ki, én pedig beléptem, tanultam, dolgoztam, bizonyítani akartam. És mindig megcsináltam, csakazértis. A csavargó makacsságával…  

- Kései gyerek lévén már mindenkim meghalt, mire kérdezhettem volna – mondta a festő. Én nem előre, elfelé csavarogtam, hanem vissza a múltamba.  Ezért rajzoltam, csökönyösen, éjszakába nyúlóan, a napi munka, a családi vacsora után. Ez voltam én 14 évig. Kinek, minek?  Magamnak. A grafika egy intellektuális út, teljesen más szellemi régió, mint a festmény, viszont egyetlen grafikámat sem adtam el, hiába voltak jó rajzok, a grafikának nem volt piaca. Úgyhogy jött a festés, racionálisan, maximalistán, egyszer csak, de mindig makacsul.  

- Én korán elmentem itthonról – mondta a szobrász. Túlságosan érdekeltek az új benyomások. Az új nem írja felül a régi emlékeket, csak gazdagítja, de kívülről úgy tűnhet: könnyen, túl könnyen tovább lépek. Véletlenül lettem szobrász, pedig az életem során annyi alkalommal szembejött velem a szobrászat, és én annyiszor kerültem ki és csináltam inkább mást. Nekem nem küzdés volt a kezdet, az első szobor, hanem a meglepetés könnyedségével jött. Véletlen játéknak indult, az önkifejezés lehetősége csak ráadás volt.  

- Nekem a grafika jött magától – mondta a festő. Természetes nyelvem volt, viszont a festményekért megküzdöttem, mire elértem az alkotás szabadságélményét. Mélyről kezdtem, újra megtanultam festeni azzal az alázattal, hogy én ezt nem tudom, újra kell tanulnom az alapokat. Tíz éven át napi 14 órát festettem, az útkeresés minden nyűgjével és örömével. Elszédültem, festővé váltam, megtaláltam a színeimet, technikámat, témáimat, szimbólumaimat. A grafikákból sosem adtam el egyetlen darabot sem, kivéve a búcsúkiállításomon, ahol az utolsó napon árverést hirdettem. Ez felcsigázta az érdeklődést, és egyetlen alkalommal, de megvették végre a rajzaimat. Ma már azt mondom, sajnos, mert akkor még most is meglennének azok a remek grafikák… 

- Én szeretem elengedni a dolgokat – mondta a szobrász. Minden fontos, csak kell vmi összefüggésnek lennie. Azok a dolgok a múltamból, aminek nincs kihatása a jelenemre, ott vannak vhol, csak nem foglalkozom velük. Nem felejtem el, csak beépült, nem nyomaszt, nem húz vissza. Ez nem csak a gondolatokra igaz, hanem a barátságokra is. Ezek az emberek, kapcsolatok nagyon fontosak, ott vannak a háttérben, az egy élő dolog, még ha nem is találkozunk. De az élmény, amit egyszer adtak, örökre beépül vhova ott belül. Ez segít továbblépni, amikor vkit, vmit, akár egy szobrot el kell engedni.  

- Néha sajnálom, ha elengedek egy stílust – mondta a festő. Volt egy koncentrált, szinte romantikusan zsúfolt korszakom, amikor sok ezer mozdulatot sűrítettem bele egyetlen képbe, és ez elmúlt. De jó, hogy volt, hogy megszülethetett és amikor véget ért, elengedtem.
Régen nekem sem volt nehéz elengedni a grafikáimat, belefásultam az érdektelenségbe, hogy a szakma értékeli a rajzaimat, de egyébként nincs sikerélmény. Így akkor kimondottan szívesen engedtem el ezeket a rajzokat, lezártam egy korszakomat, és ez jó utolsó motívum volt, hiszen a kiállítás utolsó napján eladtam a grafikáim 80%-át. Akkor öröm volt az elengedés, az űrt inkább most érzem. Az idő is egy perspektíva.  

- Igen, kellenek az élmények – mondta a szobrász, a megtapasztalás, az átélés, és az idő sok mindent megváltoztat. Én nem kötődtem semmihez a környezetemben, csak emberekhez, a kapcsolatok számítottak mindig is. Most tapasztalom meg, hogy ezt az értékrendet adtam tovább a gyerekeimnek. És Ők is mennek, elmennek, könnyedén és kíváncsian, mint régen én… most érzem a másik oldalt, az itt maradóét, a fájóét. Most élem meg anyám érzéseit, ahogy Ő engedett el engem, most látom, milyen nehéz is ez.  

- A Most és a Van nagy kérdés – mondta a festő. Néha csak a Ninccsel együtt értelmezhető, a hiánnyal, annak megélésével. A mesterem azt mondta egyszer belenézve a készülő festményembe, hogy mindegy Neked, hol nő ki az az ág a fán, úgyis oda fested, ahova Te akarod. Mert nekem ott van az az ág.  

- Én megfigyelő vagyok – mondta a szobrász, imádom gyűjteni az új élményeket, végigmegyek az utcán és jönnek a képek. Szinte zavarba ejtően bele tudok feledkezni mások megbámulásába, de ez segít észrevenni a nüansznyi különbségeket. Pl. figyelem az emberek arcát, mozgását, a véletlenül meglesett szituációkat, és egyszer vmi kijön mindebből, ami alapján a szobor feltöltődik, szinte kiugrik. 

- Én színész alkat vagyok – mondta a festő, az érzelmi igényem alapján bújok bele a képi világomba és azt a motívumot veszem elő, amelyikhez kedvem van, amelyikben épp kiteljesedhetek. A hangulat fontos, számtalan dolog, történés hat rá. Mert a festményekkel más a helyzet, más a viszony. Kezdetben volt a táj, a közvetlen primer valóság megismerése és rögzítése, és a modell utáni műtermi festés. Nem akartam görcsösen beállítani a modellt, mert minden testnek megvan a maga kifejezése, és azt kell megérezni, megjeleníteni. Akkor nem lesz erőltetett a beállítás, és a modell megsejtett drámaisága vagy életvidámsága hozta a színeket. Van egy stíluskészségem, ami segít egyetlen motívumból felépíteni egy teljes festői korszakot, erős stiláris hatással izolált, karakterizált, egyértelműen rám jellemző tartalmat. Váratlan sorscsapásként és szeszélyként jön egy ilyen új korszak, számomra is meglepetés mindig, és tudom, hogy ilyenkor engedni kell az új stílus hívó szavának, nincs értelme ellenkezni.  

- Nekem is több kedvencem van – mondta a szobrász, egymás mellett párhuzamosan. Általában nem a tökéletes dolgok fognak meg, hanem aminek jelentése van. Szeretem, ha egy ember belefeledkezik magába, például egy könyv olvasásába a padon. Szeretem a meglopott érzéseket, amikor véletlenül kapok el egy pillanatot, és azt próbálom harmonikusan megfogalmazni szobornyelven. Megpróbálom lecsupaszítani, kihámozni a kontextusból, megérteni a komplex jelentést, a lényeget… majd nem elveszítve a fonalat megformázni ezt, hogy más is kiérezze ugyanazt a teljességet a szoborból.
Szeretem a mozgást, a lendületet, megragadni egy gyorsan tovatűnő mozdulatot, és úgy rögzíteni ezt az anyagban, hogy mégis megláttassam a szobor mozdulatlanságában is a dinamikát…  

- A festményeimben kevés a mozgás – mondta a festő, mindig inkább vminek a végeredményét ábrázolom statikusan. Számomra inkább a folyamat mozgalmas, a festmény születésében élek meg végleteket. Ami az egyik képen csak elmosódott folt a háttérben, az egy másik képben lesz kifejtve, alaposabban kidolgozva, így csak az egyes festmények között van dinamika. Szeretem a szimbólumokat, hogy kioldódott a művészeti nyelvből az az igény, hogy egy képnek hasonlítania kell arra, amit ábrázol, és az alkotás szabadsága került előtérbe. Persze ehhez kell egy rendkívül erős technikai tudás és rutin, ami nem korlátozza a szárnyalást. Stílust mindenből lehet csinálni, de tudás nélkül nem érdemes. A párnák, fatörzsek, üde zöld így válik többé. 

- A legfrissebb szimbólumom a rózsa – mondta a szobrász, váratlanul jött. Hallottam egy régi zenét, jókor, jó pillanatban. Nem volt egy nagy szám, de a rózsáról szólt, bennem pedig megmaradt, megérintett, hogy nahát, a rózsa, azt meg kellene formázni. Ami nem is olyan egyszerű, sokat próbálkoztam vele, mire megadta magát az anyag, és kijött belőle a rózsa. Érzelmeket sugároz, megvan a saját szimbolikája, a hervadása, az érzelmi túlfűtöttsége, szenvedélye. Ezt a jelentéskészletet én készen kapom, hiszen az emberek fejében már ott van, amit a rózsához társítanak. Ezzel nekem mind dolgom van, ezt el kell fogadnom, ebben a keretben kell nekem használnom, formáznom a saját rózsáimat és megadni azt a többletjelentést, plusz árnyalatot, amitől az én saját fantáziám is benne lesz.  

- Én teljes szabadsággal engedek be új stílusokat, új motívumokat – mondta a festő. Most üde zöld, megint csak egy véletlen rátalálás, zöldben tartom a teljes képet. Nem tudom, hogy a természeti téma hozta a zöld színt, vagy a zöld a fákat, a rétet, a nyári tájat. Felrobbantotta az addigi stílusomat, folyamatosan kiszorította a korábbi témákat. A feleségem mondta, hogy talán nem is szabadna nekem már más képet festenem, csak üde zöldet. Ebben sikerült egy olyan festői minőséget megmutatni, ami eddig is benne volt a képeimben, hiszen nem most szereztem ezt a tudást, nem új a látásmódom, de mégis ez a szín és ez a motívumfeldolgozás, a tájnak ez a fajta megközelítése, ahogyan jönnek a sűrűsödési pontok tagolva az üres teret, olyan intenzíven hat, annyira a sajátom, egy darab magamból.  

- Számomra mindig is lényeges volt a szobor környezete – mondta a szobrász. Fontosnak tartom, mire helyezem el a szobrot. Az egyikhez futás közben találtam a megfelelő követ, a másikhoz az óceán partján kotortam ki egy kavicsot. Az új rózsás szobraimat azért is élvezem, mert a talpát adó fa, mint anyag is új, ebben is szakítottam az eddigi szokásaimmal. Az egész téma így van egységben, a talpat is én faragom, és így teljes egy kompozíció. Amikor így rátalálok, ráérzek egy új motívumra, képes vagyok akár éjszaka, pizsamában is lerohanni a műhelybe és formázni, hogy megragadjam a varázst, amikor hirtelen minden összeáll.  

- A festés magányos műfaj – mondta a festő. Festés közben az anyag annyira leköt, hogy én is csak utólag döbbenek rá, mit alkottam. A festésnek megvan az örömtelen, munka része, amikor nem az alkotás mámora hatja át a folyamatot, hanem a küzdés, a munka. Nem is állok meg közben, hogy ne essek ki a hangulatból, mert onnantól már másképp nézek a festményre, nem lehet ugyanott folytatni. Beengedek hirtelen új szempontokat, új perspektívákat, ezért meg kell gondolni, a kép melyik állapotában állok meg.
Festés előtt sosem tudom, mi lesz a vége, nem tervezem el a képeimet, teret kell hagynom a belső ösztönöknek és a festés közbeni impulzusoknak. Minden képem elején szétesik az identitásom, ami a végére újra összeáll, és számomra ez a lényege az alkotó folyamatnak, ettől lesz kész egy festmény. 

- De mikor van kész egy kép, egy szobor? – kérdezte a szobrász. Amikor már a vége felé járok, amikor már látom az eredményt, akkor már megszületik az új. Ez egy láncreakció, nem is történt még velem olyan, hogy végeztem egy szoborral, és utána tengek-lengek, mert nem tudok mit csinálni, várnom kell a következő ötletre. A vége felé már mindig kinyílik vmi más. Amikor pontot teszek egy szobor végére, nem kimerült vagyok, hanem már feltöltődve a következő szoborral, ötlettel, még ha más is a téma.  

- Mikor van kész egy kép? – kérdezte a festő. Amikor aláírom. Amikor már nem tudok rajta többet dolgozni, de nem tudom megítélni, hogy tökéletes-e az a festmény. Annak örülök, ha a legjobbnak érzett képeimet viszik el. Mert akkor más is értékeli azt a művet, észreveszi, más is kötődik hozzá. Hiába a profizmus, a rutin, az évtizedek tapasztalata, a kétség mindig ott van. És mindegy, hogy hányadik képről, mekkora kiállításról van szó, az izgalom ugyanaz. Ugyanúgy bennem van a kíváncsiság, a rácsodálkozás, és egyben a hűvös távolságtartás is, ami segít a lényegre fókuszálni. A sikernek nem hagytam, hogy megérintsen, nem akartam (mertem?) elengedni magam. A kudarc egy átmeneti állapot, csak egy rossz hangulat, ami elmúlik. Muszáj, különben nem tudnék festeni. 

- A kudarc átütő, egyértelmű élmény – mondta a szobrász, egyből érzem, ha vmi félremegy. Akkor megyek futni, egészen addig, amíg egyszer csak bekattan a megoldás. Ha ottmaradok, nem tudom abbahagyni a munkát, de nem lesz jobb, ezért muszáj kicsit elengedni, hogy rálátásom legyen. Én még soha nem vágtam földhöz egyetlen szobromat sem, egyet sem hagytam félbe azzal az indokkal, mert nem sikerült. Itt is működik a csakazértis, addig-addig forgatom, amíg készen nincs. Nem fogok hozzá másik szoborhoz, témához sem, mert le kell zárnom, meg kell oldanom – a makacsság ugyebár. Amikor viszont megjön a megoldás, muszáj csinálnom. De ez már könnyű, ilyenkor már megvan a válasz, ez már nem a vívódás időszaka. A kínlódás közben van, de az eredmény már élmény. Van egy olyan érzésem, hogy ez másnak is tetszik. Szerintem érezhető az a könnyedség, ahogy formázom a gondolatokat, érzéseket, és ezért szeretik a szobraimat. 

- A kudarc egyre inkább minőségi tényezővé változott az évek során – mondta a festő. A kezdetekben még mérce volt, hogy mennyit adnak egy festményemért. Ma fontosabb, hogy érdekli, érti-e a vásárló a képi világomat, a festményt, amit kiválaszt. Koncentrálódnak a dolgok, lényegessé válnak, érték lesz a korábban másodlagos dolgokból. Például a bécsi kiállításomon nagy volt a felhajtás, akár bele is szédülhettem volna a sikerbe, ha nincs meg bennem a racionalizmus földre húzó kisördöge. De az ott bemutatott fatörzs motívumú képeim nem találtak értő közönségre, érződött, hogy nem érdekli őket, és csak jóval később érett be ez a téma.  

- Engem ösztönösen elkerülnek azok az emberek, akik energiát szívnak el a negatív beállítottságukkal – mondta a szobrász. A barátságaim, kapcsolataim nem arról szólnak, hogy egymás terhére vagyunk, hanem egymás örömére. Sokan hajlamosak azt hinni, hogy a könnyed stílusom mögött könnyű élet is van, pedig a sikerhez mindig küzdés, munka vezet. Persze ezt élvezem, és ez az életigenlés van benne a szobraimban is, még ha néha hosszú, kacskaringós út is vezet a célig. De akkor is az a célom, hogy az örömöt éljem meg és adjam át.  

- Nekem arról szól az életem, hogy a múltat rekonstruáljam – mondta a festő. Az a célom, hogy visszalopjak valamit a jelenembe a meg nem élt emlékekből. A ház, a kert, az asztal, a csésze: mindet úgy terveztem, építettem, gyűjtöttem, hogy akár a családomé, akár az örökségem is lehetett volna. Ott van ez az űr, amit nekem be kell töltenem, meg kell élnem. A belső világomat jelenítem meg a képeimben, nem hazudok, nem rejtegetek semmit. Így tudom megteremteni a jelent, a saját Mostomat, a múltból összerakva. Megvalósítom, megfestem a magam valóságát, Vanná teszem a Nincset. 

- Nekem a Most a fontos – mondta a szobrász. És minden, amit még ezután megélhetek, elérhetek, megismerhetek. Az emlékek, a múlt már beépült, nem különül el, része a mostomnak. Eszembe jut egy régi családi nyaralás, csak mozzanatok, amikor találkoztunk egy kedves idegennel, ahogyan a gyerekek az autó hátsó ülésén nézelődtek. De ez már elmúlt: őrzöm a hangulatát, de nekem a mostani lányom és fiam a fontos, és a többi Most. A mostnak súlya van, lett. 

- Hiszen múlt nélkül nincs Most – mondta a festő. Nekem a tűnő pillanatokat kell beágyaznom az egészbe, ez az értelme minden percnek, minden festménynek – állandóan, mindig, talán.
-Nekem még nincs meg a summa -mondta a szobrász. Még nem éltem meg mindent a teljességhez. Érzem, hogy még sok a kérdés, sok megformázandó hangulat vár rám. Nem tudom még megfogalmazni a létezésem esszenciáját, mert még nincs kész, nem vagyok kész, és várom a további lenyűgözően rejtélyes vagy egyszerűségében megkapó pillanatokat.
- „Valahol le kell zárni. A mindiget javítom örökkére” - mondta a festő Eszterházy-t idézve.

Hát akkor legyen így. Most, hogy kicsit jobban megismertük Csáky Lajost és Sztana Ernőt, az alkotásuk folyamatát, kérem, tekintsék meg a kiállításukat.

. . .

A megnyitón készült fényképek a galériában láthatók:

Kovács Attila fotói

Sponga Tamás fotói