Fodor Benő egy február végi napon részegen ment haza az Állomás utca 29/B-be. Erre asszonya nagy ribilliót csapott. Az öreg alig érthetően motyogta: „Végre is a születésnapom van! Vagy mi a fene!” és keseregve tántorgott be a szobájába.

Már az aranylakodalmukat is megülhették volna, de gyűlöletben élve nem gondoltak újabb esküvőre. Egy idő után belefáradtak a közös átkozódásokba, inkább némán kerülgették egymást a lakásban: a férj a kisszobában, a feleség a nagyban húzta meg magát. Csak muszájból találkoztak. Az asszony megfőzte ugyan az ebédet, de szótlanul szürcsölték a levest, ha ritkán együtt kerültek asztalhoz. 

Benő bácsi szokása szerint minden évben, most is márciusban szedte le az előszobában felállított műanyag karácsonyfát, majd nejlonba csomagolva felrakta az egyik szekrény tetejére. Dolga végeztével kiment a konyhába és ott nagyot nézett, mert nem talált főtt ételt, se a tűzhelyen, sem az asztalon, sem a hűtőben:    - De mit fogok most ebédelni? Még csak elő sem készülődött? - üvöltött és csapkodott, de az sem segített a helyzetén. Látta, hogy az előszobában mindkettőjük télikabátja ott lóg. „Hova tűnt, ez az istenverte?” - gondolta magában. Elindult a nagyszoba felé, ahova már igen régen lépett be. Először ide-oda topogott, hallgatózott, kisvártatva kopogott, majd dörömbölt, de nem jött válasz: Idegesen benyitott. Döbbenten állt a fotelból kizuhant felesége előtt. A halott mintha rámosolygott volna. Félelem fogta el és eszelősen felkiáltott: „Hogy tehettél ilyet! Hogy itt hagytál! És még vigyorogsz is?”  

Miután magára maradt, naponta siratta a feleségét és dicsérte, hogy milyen szépen éltek együtt. Lassan rászokott arra, hogy az ablaknál ül, mintha a tévét nézné. A buszokra váró utasokat figyelte. Voltak, akik mindig óra-perc pontossággal érkeztek meg a reggeli járatokhoz, azokat már látásból ismerte. A felbukkanásukat mindig várta, aggódott, ha nem jött meg valamelyik „törzsutasa”: „Mi lehet vele? Miért nem jön? „ - motyogta csendesen. Ha megjelent a várt személy, akkor megnyugodva mosolygott: „Na, végre…, jól van”. A sietős lábak mellett ide-oda futkározott egy kiskutya, próbált mindenkihez odabújni, dörgölődzni, de elkergették. Némelyek még felé is rúgtak. Benő tépelődött, hogy mitévő legyen. Lemenjen hozzá? Vigyen neki ennivalót? Hozza fel legfeljebb három napra, s azalatt keressen neki gazdát? Vagy vigye el az Illatos úti állatmenhelyre? Talán meg kellene tartani? Minek? Nyűgnek? Tehernek? Végül lement a védtelen jószághoz, de megígérte magának, hogy csak egy simogatásra. A kiskutya az első kedves szóra odarohant hozzá, ő először méregette, majd lassan-lassan megenyhült és becézgetve szólt hozzá. Leült egy padra, a kiskutya melléugrott és boldogan nyaldosta a dédelgető kezeket, ezután előkerült a hűtőből lehozott párizsi. Az éhező kiskutya meg sem várva a zacskó kinyitását, csomagolással együtt tépte és habzsolta befelé a falatokat. A ragaszkodástól könnybe lábadt Benő bácsi fakó szeme. Az ölébe fogta a kis ártatlant, magához ölelte, dicsérő szavakat mondott neki és egy idő után elindult vele haza.
Meg sem állt vele a fürdőszobáig, addig fürdette, míg meg nem tisztult a vastagon rárakódott olajos koromtól. Közben a Cserkész nevet adta neki. 

A kutyájával elfoglalt gazdának csak néha jutottak eszébe a „törzsutasai”, mert Cserkész lekötötte minden percét. Az öreg már nem is tartotta embernek azt, akinek nincs kutyája. Naponta kétszer lementek sétálni a közeli parkba, ahol összebarátkoztak több kutyással. Velük nem egyszer bement a közeli kávézó napsütötte teraszára, ahol is ellátták egymást kutyatartási és gondozási tanácsokkal. A kiskutya nemcsak a parkban, hanem a lakásban is futkározhatott le és fel. Benőt büszkeség töltötte el, amikor látogatói is megállapították, hogy Cserkész belakta a közös hajlékot.

Ahogy lecsendesedtek körülöttük az összeszokás izgalmai, elballagtak az állatorvosi rendelőbe. A vizsgálatok és oltások után az orvos kezébe vette a kisállat egészségügyi könyvet és azt kérdezte: - Milyen idős?  - Húsz, mert ennyi születésnapom volt eddig. -Akkor nyolcvan éves! De most a kutya adatait kérem. Benő bácsi büszkén mondta, hogy az ő születésnapján, február 29-én született a kutyus. Az állatorvosnak tágra nyílt a szeme és némi gondolkodás után azt mondta: - Az egy hónapja volt és ez a kutya legalább négy hónapos; csóválta a fejét, elmosolyodott és a bemondottak szerint rögzítette az adatokat. A fajtához pedig a valósakat. Ekkor lett Fodor Benő nyilvántartásba vett kutyatulajdonos.  

Cserkész nagyon barátságosan közeledett az emberekhez, ha szépen szóltak hozzá, de nagyon mérgesen morgott, vicsorított az italszagú emberekre. Emiatt Benő bácsi is kénytelen volt lemondani a poharazgatásról. Az ismerősök már nem pityókás, hanem kutyás Benőnek hívták. 

Teltek-múltak az évek, összeöregedtek, ezért kevesebbet jártak le a parkba. Idővel Benőt visszahúzta a szíve az ablakhoz, de most már Cserkész is vele tartott. Együtt nézték a hömpölygő emberáradatot. A kiskutya az ablakba ült és onnan pásztázta a környéket, közben megugatta a neki nem tetsző alakokat. Egy szeles tavaszi napon szintén mindketten az ablakból nézelődtek, amikor csengetett a postás. Az öreg kinyitotta az ajtót és a huzattól becsapódott ablak lesodorta Cserkészt a mélybe. 

Fodor Benő a temetés után nem tudott megmaradni a lakásban, ezért egy hónapra elutazott a testvéréhez vidékre. Amikor visszajött, csak járt-kelt elárvult otthonában, mintha keresne valamit. Azt magyarázta magának, hogy nem is halt meg a kutyája, csak elrejtőzött, majd előjön valahonnan. Legutóbb is a sötétítő függöny mögé bújt, de most más helyet kereshetett magának. Barátai tanácsára eljárt a közeli könyvtárba, és az olvasóteremben mindig kutyás könyveket olvasgatott. Egyik válogatásakor a polcról a „Nagy kutyalexikon”-t emelte le. Lapozgatta, forgatta, közben elmosolyodott, odament a könyvtároshoz és kérte tőle, hogy nyomtassa ki a kutyáját. A sok furcsaságot megért idős nő most mégis meglepődött: - Mit…? Mit akar…? Milyen kutyát…? Ekkor Benő az asztalra tette a lexikont, kinyitotta és rámutatott egy rövidszőrű, fehér alapon zsemlefoltos foxterrierre: -Itt van. A könyvtárosok szó nélkül kimásolták a képet. Benő bácsi melléhez szorította a papírkutyát, és így szólt hozzá:
- Jól van, Cserkész, végre megvagy! Gyere, viszlek haza! 

(2020)