Beszélgetés Szabóné Nagy Mártával és Szabó József Jánossal

Könyvtárunk ajándékba kapta egyik Olvasójától Szabóné Nagy Márta: Márti mama manómeséi című meséskönyvét. A manómesék a Covid-19 járvány idején készültek, 2020-ban. A korlátozások miatt Márti mama mesét mondott a telefonjára, ezt elküldte a gyerekeinek és az unokák akkor hallgatták meg, amikor akarták. A kis manók az unokák, a történetekben az unokákkal együtt átélt kirándulások, élmények keverednek a mesevilággal. A könyv ebből készült, az unokák rajzaival és a mesét hallgató gyerekek számára rajzolós feladatokkal kiegészítve. Érdekelt, ki lehet a szerző? Annyit tudtam meg, hogy Szabó József János hadtörténész felesége. Szabó József János és Fekete Gyula „Mozaikok Örkénytábor történetéből 1875-2015” című könyvét sokan ismerhetik Táborfalván, de hallhatták Szabó József János történelmi, ismeretterjesztő előadásait is a Dabas Televízióban. Könyvtárunkban is elérhető „Az Árpád-vonal útikönyve”, amely Szabó József János kiemelt kutatási területét, a második világháborúban a Keleti-Kárpátokban harcoló magyar királyi honvédség erődítményeit, az Árpád-vonal megmaradt építményeit mutatja be.

A mesekönyv tetszik, Szabó József János munkásságát nagyra becsülöm. Elfogadták meghívásomat és a táborfalvi könyvtárban beszélgettünk az élet dolgairól…

A járványhelyzet sok új kihívás elé állított valamennyiünket, hogy élték meg ezt az időszakot? Vajon mit hoz a jövő? Mit kellett megtanulnunk?

Szabóné Nagy Márta: Nekem nagyon hiányzott a család. Mindenhonnan azt hallottuk, hogy a nagyszülőket meg kell védeni, a gyerekeink ezt komolyan vették, nem hozták az unokákat, pedig addig hetente találkoztunk. Családi házban lakunk, így elkezdtünk foglalkozni az épülettel, a rendrakással, de nem ezt szerettük volna. Májustól aztán szépen lassan kezdtünk visszaállni a normális kerékvágásba, lehetőleg nem mentünk sehova, de találkoztunk a családtagokkal. Nálunk nagy divat a családban a mesélés. Mindegyik gyerekünk folytatja ezt a hagyományt, ők is mesélnek a gyerekeiknek. Az unokáinknak először könyvekből meséltem, Rumini, Bogáncs, Brumi az iskolában… Aztán elkezdtem mesélni azokat a történeteket, amelyeket együtt éltünk meg és a gyerekek nagyon örültek, amikor a szereplőkben felismerték önmagukat, nagyon szerették ezeket a meséket. Az egyik lányunk mondta, hogy lehetne ebből egy könyv is, ami nekem sosem jutott volna eszembe. Nem is gondoltam, hogy ilyen gyönyörű könyvet lehet készíteni! A könyv megjelenése Fekete Gyulának köszönhető.

Az unokák rajzolós feladatokat kaptak, ezeket értékeltem és oklevelekkel jutalmaztam. Az okleveleket én készítettem és postán küldtem el nekik. Ma is kapnak majd levelet, mindig szaladnak a postaládához, várják! Egy internetes oldalon olvastam arról, hogy a gyerekeinknek ne csak a tanulmányi eredményét értékeljük! Kaphat oklevelet, elismerést egy gyerek azért is, mert „Te mosolyogtál a legtöbbet az iskolában”, „Te harcoltál legtöbbet az igazságért!”… 

Mi így próbáltuk átélni a Covid-os időszakot. Nagyon fontos a család, ha lehet, minden hónapban egyszer összejövünk. A szélesebb családdal is egy évben egyszer találkozni szoktunk. 

A járványhelyzet idején számomra nagy meglepetés volt, hogy a felhívások szerint a kézmosást kellett megtanítani az embereknek, az alapvető higiéniai szabályok betartására kellett figyelmeztetni, de hiszen ezek a mindennapi élet természetes részei!

Azt, hogy milyen betegségeket rejt a jövő, nem tudhatjuk, de tehetünk azért, hogy tiszta, rendezett környezetben éljünk, hogy a vizes palackot, amit kirándulásra viszünk vagy a használt papírzsebkendőt ne ne dobáljuk el!

Nekünk a család volt a megtartó erő.

Azt is tapasztaltuk, hogy a bezártság sok embert szembesített azzal, hogy tulajdonképpen nincs családja. Dabason az emberek minden támogatást megkaptak a polgármestertől, az önkormányzattól, sok önkéntes volt, sok adományozó. Például a mentősök, egészségügyi dolgozók ebédjének térítési díját helyi vállalkozók fizették és sorolhatnám...

Szabó József János: A járványhelyzet idején az, amit kezdtünk lassan elfelejteni, újra előkerült, a szolidaritás érzése, az összefogás. Ebben az ismeretlen helyzetben mindenki élte a saját életét és meg kellett találni azokat a technikákat, amelyek az emberi kapcsolatokat tovább éltették. Sokat segített ebben az információs tér, lehetett dolgozni, tanítani, emberi kapcsolatokat ápolni, része maradni az emberi közösségnek.

Több, mint tíz éve Dabason élnek, ahol Szabó József János önzetlen tevékenységét a történelmi múlt feltárásáért és megismertetéséért Pro Urbe Dabas-díjjal és Dabas Város Kultúrájáért-díjjal ismerték el. Hogy találja meg a helyét az ember új környezetben?

Szabó József János: Nálunk úgy történt, hogy Sáriba költöztünk, álmaink házát, egy tornácos parasztházat kerestünk. Meglepődtünk, hogy olyan közösségbe kerültünk, ahol nem is értettük, hogy mit beszélnek tótul. Ők pedig méregettek bennünket, hogy ezek a pestiek. Mi beálltunk egy citerazenekarba, ahol megtanultunk citerázni és tót dalokat énekelni és befogadtak bennünket. Hadtörténészként igyekeztem minél több ismeretterjesztő előadást tartani.

Márti mama meséi a családról, az összetartozásról szólnak. Sokszor halljuk, a család már nem létezik, már nem az a világ van…

Szabóné Nagy Márta: Szerencséje van annak, akit körülvesz a családja. Nagyon sok gyerek külföldre megy, olyan barátnőm is van, akinek az unokája már alig beszél magyarul.

Sokat változott a világ, nem a múlt századot kell keresni. A fiatal éveket meghatározza a tanulás, a munkavállalás, a jövő megalapozása és csak később kerül sor a párválasztásra, a családalapításra. Nem kell megütköznünk azon, hogy társkereső oldalakon történik a párválasztás, hiszen eltűntek a régi alkalmak, lehetőségek.

Azt gondolom, hogy a család nem szűnik meg, marad az a megtartó erő, amely átsegít a nehézségeken, biztonságot ad. Érdemes visszanéznünk szüleink, nagyszüleink életére, mit tartottak fontosnak, hogy oldották meg a nehéz, néha sorsfordító helyzeteket.
Nagyon jó látni, hogy a gyerekeink is összetartanak, tőlünk függetlenül is keresik, segítik egymást.

2016 áprilisában érdekes, vetített képes előadást tartottak könyvtárunkban Örkénytáborról és az ebben a témakörben írt könyvükről Fekete Gyulával. Úgy tudom, hogy továbbra is foglalkozik Örkénytábor kutatásával. Milyen új eredmények vannak? Hogy lehetne ezt a múltat közkinccsé tenni?

Szabó József János: Nagyon érdekes dolog ez. Fekete Gyula volt eddig is az adatgyűjtő, én csak segítettem a Hadtörténeti Levéltárban a hiányzó adatokat kikeresni. Gyula továbbra is kutat és gyűjti az anyagokat, ha összejön annyi, hogy érdemes közzétenni, újra lesz könyv. Az elkészült könyv megjelenésével félig-meddig közkinccsé tettük Örkénytábor történetét, értékeit. Érdekes, hogy a sikert mindig saját életünkben várjuk, de lehet, hogy majd később lesz hatása annak, amit létrehoztunk.

A kutatások során megismerhettem Pálóczi Horváth István életútját. Pálóczi Horváth István lélekben is nemes ember volt, aki emberként tekintett a cselédjeire is. Házhelyet adott saját birtokából, hosszú lejáratú, kedvezményes hitelt szerzett számukra a házépítéshez, gondoskodott róluk. Így jött létre a Pálóczi Horváth-telep, a mai Rákóczi út Táborfalván.

Szabóné Nagy Márta: Nagyon fontos az értékteremtés és az értékek átadása. Hinni kell abban, hogy lesz, aki a stafétát továbbviszi. Engem rendkívül meghat például, hogy Jóskát a tanítványai szeretettel köszöntik, sok évvel azután is, hogy tanította őket. A minap két 21 éves hölgy köszöntötte mosolyogva…12 évesek voltak, mikor Jóska tanította őket, azóta nem találkoztak: …..el is mehettek volna mellette….de az is megható, hogy Jóska emlékszik a nevükre. Szóval, biztosan adott nekik értéket!

Azt gondolom, hogy tevékeny, alkotó életet élnek. Egész életútjukat ez jellemezte? Milyen terveik, elképzeléseik vannak?

Szabóné Nagy Márta: Az én életemet meghatározza az anyaság, négy gyermekünk van. Próbáltam mellette sok mindent tenni, de nem mindenben voltam sikeres. Alapvetően anyuka voltam, mellette dolgoztam, amit éppen tudtam: voltam gyári varrómunkás, tanultam virágkötészetet, fűztem gyöngyöt, népi játszóházi foglalkozásvezető is voltam. A gyógypedagógiai asszisztensi hivatást éreztem a legfontosabbnak, nagyon szerettem ezt! Kicsit így pedagógus lehettem, aminek egyébként kétszer futottam neki, de egyszer sem tudtam elvégezni – a saját hibámból. Nem baj. Sok egyéb végzettséget szereztem, főleg azért, mert éppen egy új feladat, munkakör miatt új ismeretre volt szükségem. Ilyen tekintetben alkotó életet éltem. Ahogy említettem már: a mesekönyv megjelentetését nem terveztem, de most már örülök, hogy elkészült. Remélem, még sok gyermeknek lesz kellemes esti mese!

Szabó József János: Terveim leginkább az unokáinkkal vannak. Minden időt velük tölteni, ami lehetséges! Nagyon hamar eljön az az idő, amikor már a barátok lesznek számukra fontosak és nem mi, de ez a természetes. Én tovább folytatom a hadtörténészi kutatómunkát, mert ez az elköteleződés is egy életre szól. Folytatom Vámosatya 700 éves beregi kisközség történetének feltárását és szeretnék Dabas történetéből olyan kis morzsákat összegyűjteni, amelyek a helytörténészek figyelmét elkerülték. Így például, a ma már nagyon romos, Sári határában található mánteleki kastély történetét, ami néhány év múlva már nem is lesz, legalább a története maradjon fenn!

Az én életemben fontosak a mottók. Nekem kettő is van. Két nagyon különböző ember gondolata, de mindkettővel azonosulni tudok. Az egyik József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat című versének egyik versszaka. Így hangzik:

„Maradj fölöslegesnek,
A titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
Hisz ember vagy, ne vesd meg."

A másik Wass Albert nagyon szép gondolata: „Tiszteld őseidet, mert rajtok keresztül nyertél életet és örököltél Istent és Hazát.”

Köszönöm szépen a beszélgetést, további szép éveket kívánok!

Borsi Mária

[Megjelent: Táborfalvai Mozaik, XXIX. évfolyam 07. szám (2021.július), 7-9 p.]

Fotó: Nagy-Lázár Nikoletta