Nagy János építészmérnököt 2000-ben választotta Táborfalva díszpolgárává. 2010. április 8-án ünnepli Jani bácsi 85. születésnapját, szeretettel köszöntjük ebből az alkalomból!


- Nemrég egy beszélgetésben Jani bácsi felesége, Erzsike azt mondta, hogy az urammal mindig úgy gondoltuk, hogy azt a környezetet, ahol élünk, mi magunk is formáljuk.

- Igen, így van. Ehhez azt szeretném még hozzátenni, hogy amit az ember életében a közösségnek hátrahagyhat, a közösségnek adott érték a maradandó, az nem veszik el. Mindig olyat alkothattam életem során, ami puritán volt,  ami az alap volt, ami funkciójának megfelelt.


- Úgy tudom, több középületet is tervezett Jani bácsi Táborfalva számára, a terveket ingyen készítette el és a kivitelezés irányítását is ingyen vállalta.

- Összesen 21 tervet készítettem Táborfalvának,  kisebbet, nagyobbat. Volt, amit megterveztem, de nem építették fel, illetve volt olyan épület, amelyet bővítettek, átalakítottak és akkor újra tervet kellett készíteni. Nagyon szerettem a tervezést és a kivitelezést. 1955-ben kezdtem tervezni a művelődési házat, 380 fős nagyteremmel. 1957-ben már volt bál, a betonon táncoltunk szilveszterkor. A hivatalos átadás 1959-ben volt. A művelődési ház a Jemelka-kastélyból épült. Jemelka Jenőné ajánlotta föl a kastélyt a község számára, azzal a kikötéssel, hogy művelődési intézmény épüljön belőle. Jemelkáné temesvári nő volt, idejött férjhez, a férje honvédtiszt volt. Középiskolai tanárnő volt, nőegyletet alakított 1938-ban, színjátszó csoportot szervezett. A nők rajongtak érte, sokat tett a művelődésért Táborfalván, megérdemelné a díszpolgári címet. De igaz ez Pálóczi Horváth Istvánra is, ő is megérdemelné a díszpolgári címet, hiszen neki köszönheti a falu a létezését. A művelődési házzal kapcsolatban szeretném elmondani, hogy akkoriban a szocialista realista stílust követelték meg az építészetben is, ezért a mi művelődési házunk, amely inkább kúria-jellegű épület, sok támadást kapott, míg végül megépülhetett.


- Milyen épületeket tervezett még a községnek Jani bácsi?

- Az 50 férőhelyes óvodát, majd a 1949-50. években épült 2 tantermes központi iskola bővítését 3 tanteremmel, politechnikai műhellyel, zsibongóval, igazgatói irodával, tanári szobával. Az óvodabővítés tervét újabb 50, most már 100 fősre bővítve. Ezt megelőzően a Rákóczi úti iskolát átterveztem 50 férőhelyes óvodára. Mire a teljes dokumentáció elkészült, a közös tanács is belátta, nem célszerű, így került sor a központi óvoda bővítésére. Ekkor még 2500 fő volt a község lakóinak száma. Aztán a tábori iskolát 5 tanteremmel, ami alighogy  megépült, pár év múlva meg kellett szüntetni egy rendelet miatt, amely a külterületi iskolák bezárását írta elő.  A sportöltözőt, a sporttelepet terveztem, a temetőben a ravatalozót, legutóbb a református templomot. Az  1950-es, 60-as években a község önerőből építette föl középületeit, kevés volt a pénz, a község megvette az anyagot és társadalmi munkában felépítettük Áldozatkész emberek laktak Táborfalván.

- Hová lettek az ilyen emberek?

- Meghaltak. Névtelen hősei vannak ennek a községnek, akik ott fekszenek a temetőben.  A társadalmi munkát nem ismerik el, nem is igénylik, nincs, aki szervezze. Ebből a községből társadalmi munka nélkül semmi nem lett  volna.
 

- Hiányzik ma a közösségi szemlélet?

- Igen, és nem csodálkozom,  mindez az önzés műve. Az őslakosság eltűnt. Az akkori emberek nagyobb szigorúságban nőttek föl, ebből lett tartás, fegyelem és teljesítmény. És hát a mintaadás, hogy mit lát a gyerek, többet ér mindennél.

- Hogy indult Jani bácsi életútja?

- Édesapám kőműves kisiparos volt, 12 éves koromtól kőműveskedtem. Nagyapám az első telepesek közé tartozott, Nagykőrösről jöttek ide 1907-ben vagy 1908-ban. A szüleim nagyon szegények voltak. 1923-ban szoba-konyhás lakást építettek a nagyszüleim földjére, ide születtünk. Majd 1928-ban bankkölcsönre Pestszentlőrincen telket, építőanyagot vettek, apám felépített egy szoba-konyhás lakást, itt kezdtem az elemi iskolát. A munkanélüliség miatt el kellett adni a házat és Szentesre, a nagymamámhoz költöztünk, majd 1934-ben  az Arany János utcai kis házunkba jöttünk vissza, amit később bővítettünk a mai állapotára. A háború alatt lettem kőműves tanuló. Apám azt mondta, hogy ha 100 fia lesz, egy sem lesz kőműves, szerintem a munkanélküliség miatt. Akkoriban kitűnővel is elmentek ipari tanulónak. Tanulni akartam. 6 elemit végeztem, amikor lehetett már 8 osztályt végezni, levizsgáztam. 49-ben behívtak katonának 2 évre. A Fejér és Dános Nemzeti Vállalattól vonultam be, innen küldtek szakérettségire. A mérnökök nagy része eltűnt a háborúban vagy disszidáltak, azt mondták, államérdek, hogy legyenek mérnökök, de behívtak katonának. Leszereltek 26 évesen, itt maradtam egyedül. Kovács Miklósné volt akkor a tanácselnök, ők küldtek el végül 1951-ben szakérettségire. Akkor építettük a Kőrösi úti házakat. Egy ház 14500 Ft-ba került. Édesapám vállalta az építkezést, a Móricz Zsigmond utcában és a Kossuth utcában is. Szakérettségi után a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karára mentem. Úgy gondolkodtam, mint a régi vándorlegények, akik oda mentek, ahol valami újat lehetett tanulni. 1957-ben végeztem. Dabasra jöttem vissza a járási tanácshoz. Amikor Táborfalván terveztem és kiviteleztem a művelődési házat, meghívtak Pestre dolgozni, de nem mentem. Dabasra kerültem a községfejlesztési csoport vezetőjének. 1958-ban egyedül voltam a közigazgatásban műszaki végzettségű ember a járásban, nagyon nehéz volt. Az egyetemre visszajártam tanácsot kérni olyan dolgokban, amikben nem volt jártasságom. A műszaki ellenőrzéseket végeztem, nem volt egyszerű dolog. Mindent meg kellett tanulni ugyanazért a pénzért. 8 évig voltam a járásnál, kevés volt a fizetésem, 2000 Ft. Akkoriban a TSZ-ek sok pénzt kaptak és kitalálták, hogy csinálnak egy nagy építésvezetőséget, 5000 Ft lenne a fizetésem. 1966-ban mentem át, ebből lett az Agorép Szövetkezeti Építőipari Közös  Vállalat, 260 fő fizikai dolgozó volt, itt lettem igazgató főmérnök. Itt 10 évig voltam. Nem szerettem politizálni, párton kívüli voltam. Innen mentem Felsőlajosra az Almavirág TSZCS-be tervezőmérnöknek, 1985-ben innen mentem nyugdíjba, akkor töltöttem be a 60. évet. Volt magántervezői engedélyem.
Édesapámmal 1949-ig pályázatokon vettünk részt, közületi munkákat vállaltunk. 1949-ben megfojtották a kisipart, leadtuk az engedélyt.

- Hogy látja Jani bácsi a mai Táborfalvát építész szemmel?

- Vegyes, mint az egész ország. A háború után sok lehetőség nem volt. Mást akartak a politikusok, mást az építészek és mást az építtetők, ebből lett az, ami. 1945 előtt a döntés az építészen múlt.

- A rendszerváltozás óta mi változott?

- Még rosszabb lett. A pénz határozza meg a stílust. Itt is jellemző a dilettantizmus. Hiányoznak a szakemberek és a szakszerűség.

- Úgy tudom, Jani bácsi közéleti emberként is sokat tett Táborfalváért.

- Társadalmi munkában álláshalmozó voltam. 1958-től 1990-ig tanácstag voltam.   A közös tanácsban végrehajtó bizottsági tag, rövid ideig elöljáró. 1958-tól 18 évig sportkör elnök voltam Táborfalván, a járási labdarúgó szövetség tagja, a labdarúgó szövetség fegyelmi bizottságának tagja, alapító tagja a Vajda Sándor Kertbarát Körnek és a nyugdíjas klubnak, tagja a Népzenei Együttesnek.

- Ilyen gazdag és tevékeny élet tapasztalataival mit tart fontosnak elmondani Jani bácsi a község mai vezetői, lakói számára?

- Hátrafelé is nézzenek, mert csak úgy lehet előre menni. Többet foglalkozzanak a lakosság tájékoztatásával és ne szégyelljék a régi szellemet, beszéljenek a falu történetéről. Ez a község mindig befogadó volt, sokszínű. Jó volna a régi értékeket megőrizni, bemutatni. Jó volna egy tájház vagy egy helytörténeti gyűjtemény létrehozása.

- Köszönöm szépen a beszélgetést!

Lejegyezte: Borsi Mária

(2010)

Nagy János 2014-ben elhunyt.