Tóth Rozália már egy éve kezdte el tervezni a kiállítását, a sors azonban úgy hozta, hogy emlékkiállítás lesz Hernádon a Mûvelõdési Házban. A tárlat 2016. január 30-tól három héten át lesz látogatható.

Tóth Rozália szorosan kapcsolódott Táborfalvához, festményei számos lakás és helyi intézmény falát díszítik. Életérõl unokaöccsével, Tóth Sándor színmûvésszel beszélgettem, aki 1992-tõl a Nemzeti Színház, 2000-tõl a Pesti Magyar Színház tagja, és aki talán nem is lett volna színész, ha nincs a nagynénjéhez fûzõdõ szoros kapcsolata.

A nagynénémnek nagyon furcsa élete volt, kezdve azzal, hogy nem ment férjhez. Gyûrûs menyasszony volt, amikor meghalt a võlegénye, és ez olyan sokkhatás volt, ami után úgy döntött, ez az egyetlen szerelem marad az életében, és hordozta magában ezt a fájdalmat élete végéig. Nem engedett senkit magához igazán közel. Iszonyatos, mondhatni, már bántó igazságérzete volt, ami okozott néha kellemetlenségeket, bár soha egyetlen csúnya szó nem hagyta el a száját és mindig úgy beszélt, mint egy Kazinczy-díjas író.  Erõs értékrendje volt és ezt számon is kérte a külvilágtól. Nem volt könnyû megfelelni az Õ erkölcsi világképének, nekem sem ment mindig, voltak is közöttünk súrlódások ebbõl kifolyólag néha. Kevés emberhez kötõdött igazán, mi közel álltunk egymáshoz szerencsére. Mindenkihez kedves volt, mélységesen adakozó és lokálpatrióta, de ez sosem a helyhez való kötõdést jelentette számára, hanem az emberekkel való kapcsolatát.

Az a szolgálat, amit Õ teljesíteni akart, mindig fontosabb volt számára mindennél. A saját önkifejezésre való törekvése sokkal kevésbé volt lényeges, az számított csak, hogy örömet szerezzen a környezetének vagy azoknak, akik megvásárolták a képeit. Nyilván az Õ világlátása, ízlése és gondolatai ott vannak a képeiben, de soha nem az önmegvalósítás igénye vezérelte, amikor például kitalált egy új motívumot vagy új technikát használt. Õ tudta, hogy nem lesz tananyag, és ez nem is motiválta. Amikor kortárs mûvészeti lexikont szerkesztettek, Rozália kimondott kérése volt, hogy hagyják ki belõle. Ez jelzés is lehet, hogy Õ stílusától függetlenül talán nem is akart soha tananyag lenni, ami döntés kérdése, de nem lehet kihagyni ebbõl azt a családi hátteret, ahonnan a nagynéném jött. Én azt gondolom, hogy ha õszintén boncolgatjuk, mélységes kishitûség jellemezte. Fogalma nem volt a nagynénémnek arról, hogy mi a pénz és mi az érték, sokszor azzal sem volt tisztában, hogy mi mibe kerül. Ez ugyanígy igaz volt a másik irányban is: nem az alapján értékelte a mûvészetét, ki mennyi pénzt ad a képeiért, hanem õszintén örült annak, ha valaki szerette volna megvásárolni a festményét. És onnantól odaadta fél áron, hitelbe vagy akár ingyen, nem törõdve a befektetett energiával vagy az alapanyagok költségével. Még annak is örült, amikor a teraszáról ellopták az egyik frissen elkészült, száradó festményét. Emlékszem, büszkén és nevetve újságolta, amikor megérkeztem, hogy Õ már akkora mûvész, hogy lopják a képeit. Ugyanígy vidáman mesélte, amikor kiderült, hogy másolják a képeit, a stílusát, eszébe sem jutott bosszankodni ezen. Ez jól mutatja a viszonyát is az élethez, a tárgyakhoz: nem ez az érték volt a fontos, nem az számított, hogy mi lesz. A hamvait is a tanyán a szilfa alatt szórtuk szét, nem akart magának emlékhelyet.

Büszke nõ volt és különleges, öntörvényû ember, sokunk életében volt meghatározó személyiség. Én biztosan nem lettem volna színész a nagynéném nélkül, de egy-egy jó mondat, beszélgetés mindig helyre tette a dolgokat és segített fókuszálni, mi az igazán lényeges az életemben. A családom egyébként is hatalmas szellemi muníciót jelentett, mindenki tisztelte és nagyra tartotta, támogatta a tehetséget. A nagynéném eredetileg apámtól tanult festeni, aki szobafestõ-mázoló volt, de az utolsó lepedõt is felszögelte a falra, odaült a néném mellé és figyelte, biztatta. A nagyapám szobrász volt, szintén sokat segítette Rozáliát, aztán jöttek a nagyok, Barcsay Jenõ vagy Szász Endre.

Rozália korábban Szentendrén lakott, azonban nem tett jót az asztmájának a párás levegõ, és amúgy is szívesen költözött el onnan, mert igazából mindig alföldi festõ volt. Örömmel jött Táborfalva közelébe, lelkesen építgette itt az új életét, az új kapcsolatait. Imádtam idejárni hozzá, pedig kilométereket kellett gyalogolni a házig, és szívesen jöttek a barátaim is, a nagynéném pedig élvezte a társaságot. Pesten is gyakran meglátogatott, televásárolta a hûtõmet, úgyhogy napokig ezen éltünk az éhenkórász barátaimmal. Tényleg nem volt érzéke a pénzhez: rengeteg ételt, felesleges dolgot vásárolt, végigtaxizta a várost, egy hónapra kifizette az ebédemet egy közeli kisvendéglõben, hogy ne a rémes menzakaját egyem a barátaimmal… Ez olyan jelenlét volt az életemben, ami nélkül nem váltam volna én sem azzá, aki lettem. Ugyanígy önzetlenül támogatott másokat, akár idegeneket is, ha egy ügy, egy cél mellé tudott állni. Például képes volt egy teljes kiállításnyi gyûjteményt ajándékozni a lajosmizsei könyvtár megépítéséhez, de sokszor ajánlott fel iskolai versenyekhez is festményeket. Tevékenyen igyekezett részt venni a környezete életben, az iskolások többször tarthattak a házában rendhagyó rajzórát, ahol szabadon használhatták a festékeket, ecseteket, vásznakat, és könyékig festékesek lettek. De a privát szférája áthatolhatatlan volt, ennek megsértésére végletesen tudott reagálni. Emlékszem, nagynéném még Szentendrén lakott, amikor egyszer meglátogattam, de nem volt otthon. Megláttam a konyhában a festõszerszámait és a tökéletes mûvész-rendetlenséget, majd elkezdtem mindent elmosogatni, kivakarni a beleszáradt festéket a különbözõ edényekbõl. Utána egy hétig nem állt szóba velem, annyira megharagudott rám.

A nagynéném szellemi centrum is volt, nagyon szerettek hozzá járni az emberek. Bessenyei Ferenc mondta, hogy neki itt közel és távol a nagynéném az egyetlen igazi intellektuális partnere, de a postás is nála kávézott és súlyos bûnökért elítélt, börtönben élõ rabbal is levelezett hosszasan, aki számára Õ volt az egyetlen kapocs a külvilággal. Imádott fõzni másokra, vendégeket fogadni, összegyûjteni az embereket, amíg csak bírta. A betegséget is büszkén viselte, nem akarta engedni, hogy összetörten, gyengén lássuk. A kemoterápiák után nehezen mozgott a keze, göcsösen tudta csak markolni az ecsetet, de festett. Azt mondta, rájött, hogy Õ nem a kezével fest, hanem a fejével, ott dõl el a téma.
Nem tudom, mi lesz a sorsa a képeinek, valószínûleg tényleg nem lesz tananyag. Szerintem ami az Õ életének, hitvallásának a jelentõsége, az már megtörtént az életében. Számos sorsra volt hatással, sok embert és ügyet támogatott, és neki ez volt az igazán fontos. Ha így mások emlékezetében továbbélhet, ha csak néhány életutat megváltoztatott, akkor az Õ szándéka már teljesült, és ez a fontos.

Megjelent a Táborfalvi Mozaik 2016. januári számában, lejegyezte Almási Anikó

Kép forrása: Tóth István, fotómûvész
A képekért köszönet Sztana Károlynak!
A kiállítás megnyitója 2016. január 30-án 15.00 órakor lesz Hernádon a Mûvelõdési Házban.